Ménesi Pszichoterápiás Rendelő :: Pszichológus Budapest

cikkek/aktuális

Archívum 'cikkek'

Szo­ron­gá­sa­ink, avagy a kis­köd­mön ti­pi­kus ese­te

Be­szél­ge­tés Csá­ky-Pal­la­vi­ci­ni Krisz­ti­na pszi­cho­ló­gus­sal

 

Megjelent az Evangélikus Élet 2009.szeptemberi számában.

http://www.evelet.hu/archivum/2009/09/21

„A jö­võ mi­at­ti ag­go­da­lom töb­bek szá­má­ra szin­te ked­venc hob­bi­vá kezd vál­ni” – ol­va­som az in­ter­net ke­re­sõ­je ál­tal az „ag­go­da­lom” ke­re­sõ­szó­ra ki­do­bott több mint száz­hu­szon­négy­ezer ta­lá­lat kö­zül az egyik­ben. Nem hi­szem, hogy ol­va­só­ink kö­zül akad­na akár egy is, aki a jé­zu­si pa­rancs el­le­né­re – hogy tud­ni­il­lik „sem­mi fe­lõl ne ag­gód­ja­tok” – ne tud­na azon­nal fel­so­rol­ni leg­alább há­rom dol­got, amely mi­att még­sem nyu­godt a szí­ve. Hogy mit mond er­rõl a kér­dés­rõl a pszichológia, ar­ról Csá­ky-Pal­la­vi­ci­ni Krisz­ti­ná­val, az Or­szá­gos Or­vo­si Re­ha­bi­li­tá­ci­ós In­té­zet Tün­dér­he­gyi Pszi­cho­szo­ma­ti­kus és Pszi­cho­te­rá­pi­ás-Re­ha­bi­li­tá­ci­ós Osz­tá­lyá­nak pszi­cho­ló­gu­sá­val be­szél­get­tem.

– A szak­iro­da­lom­ban va­ló­já­ban nincs az ag­go­da­lom­nak de­fi­ní­ci­ó­ja. Ha még­is meg sze­ret­nénk ha­tá­roz­ni, ak­kor azt mond­hat­juk, hogy ál­lan­dó vagy vissza­té­rõ erõs szo­ron­gás. Ám az ag­go­da­lom ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja az éle­tünk­nek, hi­szen min­den­ki­nek van­nak olyan élet­hely­ze­tei és -sza­ka­szai, ame­lyek­ben töb­bet ag­gó­dik vagy szo­rong, mint más­kor. Ezt kü­lö­nö­sen a nagy élet­sza­kasz­vál­tá­sok­nál ta­pasz­tal­juk, ame­lye­ket a pszi­cho­ló­gia nor­ma­tív krí­zi­sek­nek ne­vez – ide tar­to­zik pél­dá­ul a há­zas­ság­kö­tés, gye­rek­vál­la­lás vagy épp a mun­ka­hely­vál­tás.

– És ami­kor nem ma­gun­kért, ha­nem egy má­sik em­be­rért ag­gó­dunk?

– Egy kap­cso­lat­ban ez is tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hi­szen azt je­len­ti, hogy a má­sik fon­tos a szá­mom­ra, rá tu­dok han­go­lód­ni, és hogy „együtt rez­günk”. Azon­ban ar­ra vi­gyáz­ni kell, hogy ne jus­sunk el ar­ra a pont­ra, ami­kor ez már túl­zot­tá vá­lik, és már nem a kap­cso­la­tért van, ha­nem rom­bol­ja, mert már ne­he­zen vi­sel­he­tõ el a má­sik szá­má­ra.

– Van­nak em­be­rek, akik­re ez a tu­laj­don­ság jel­lem­zõbb, mint a több­ség­re.

– Igen, egyes sze­mé­lyi­sé­gek­nek ez alap­vo­ná­suk, van­nak, akik min­dig ta­lál­nak ma­guk­nak va­la­mi okot az ag­gó­dás­ra. A pszi­cho­ló­gia azon­ban azt mond­ja, hogy ezek mö­gött a „fe­lü­le­tes” ag­go­dal­mak mö­gött gyak­ran egy mé­lyebb, ne­he­zen meg­ra­gad­ha­tó, nagy szo­ron­gást ki­vál­tó ok áll.

Er­re ta­lán jó pél­da az a me­se, ami­kor a le­gény el­megy le­ány­ké­rõ­be. Le­ül­te­tik a szü­lõk a ven­dé­ge­ket az asz­tal­hoz, a lányt pe­dig le­kül­dik a pin­cé­be bo­rért. Õ le is megy, és ta­lál ott egy bal­tát. A ke­zé­be ve­szi, né­ze­ge­ti. Egy­szer csak el­kezd ke­se­reg­ni ma­gá­ban: „Is­te­nem, ha én férj­hez me­gyek, lesz ne­kem egy kis­fi­am. Ke­le­men­ké­nek fog­ják hív­ni, és lesz egy kis köd­mön­ké­je. Ha ez a kis Ke­le­men le­jön majd ide a pin­cé­be, meg­ta­lál­ja ezt a bal­tát, vé­let­le­nül meg­vág­ja ma­gát, s meg­hal. Ki­re ma­rad ak­kor a kis­köd­mön?” S a köd­mön mi­att az­tán mér­he­tet­le­nül el­kezd sír­ni. A fön­ti­ek eköz­ben nem gyõ­zik õt ki­vár­ni, így le­megy utá­na az ap­ja, hogy meg­néz­ze, mi tör­tént. Ne­ki is el­mond­ja, hogy mi­re gon­dolt. Ké­sõbb le­megy az any­ja is, an­nak is el­sír­ja a kis­köd­mön fö­löt­ti ag­go­dal­mát; nem is tud­ják meg­vi­gasz­tal­ni a lányt.

Gya­ko­ri, hogy va­la­mi egé­szen fel­szí­nes, szin­te oda sem tar­to­zó do­log vá­lik a szo­ron­gás oká­vá – mint ahogy a me­sé­ben is a férj­hez­me­ne­tel élet­for­du­ló­ja vol­na a va­ló­di ok a szo­ron­gás­ra, nem a kis­köd­mön sor­sa.

Mai, hét­köz­na­pi pél­da, ami­kor az anya ott­hon ag­gó­dik, mert a fia a ba­rá­ta­i­val el­ment szó­ra­koz­ni. Szin­te rém­ké­pe­ket lát: a fi­út el­ütöt­te egy au­tó, le­ütöt­ték, és so­rol­hat­nánk még a ha­son­ló­kat, pe­dig ezek mind­egyi­ke csak na­gyon kis va­ló­szí­nû­ség­gel tör­té­nik meg. Az anya szo­ron­gá­sá­nak a mé­lyén több min­den le­het: „Mi lesz, ha egye­dül ma­ra­dok, mi lesz ve­lem, ha a gye­rek ki­re­pül, el­ve­szí­tem õt?” „Félt­ve ne­vel­tem, most rossz ha­tá­sok érik, és el­tá­vo­lo­dik tõ­lem.”

– Hon­nan ered­het­nek az ilyen túl­zott szo­ron­gá­sok?

– Ez na­gyon sze­mé­lyi­ség­füg­gõ, de a pszi­cho­te­rá­pi­á­val fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek azt gon­dol­ják, hogy na­gyon ko­rai meg­ta­pasz­ta­lá­so­kon ala­pul­nak. Egy lel­ki­leg egész­sé­ges em­ber ké­pes alap­ve­tõ bi­zal­mat he­lyez­ni a vi­lág­ba, sa­ját ma­gá­ba, hí­võ­ként az Is­ten­be, bí­zik ab­ban, hogy a dol­gok nem fog­nak ká­osz­ba ful­lad­ni, az éle­ten nem ural­ko­dik el a té­boly, hogy alap­ve­tõ­en biz­ton­ság­ban van. En­nek az ér­zés­nek az alap­ja az egész ko­rai cse­cse­mõ­kor­ban ala­kul ki, ami­kor a kis­ba­bá­nak a ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban az anya ad­ja meg a biz­ton­sá­got az­ál­tal, hogy tö­rõ­dik ve­le, nem hagy­ja egye­dül a vi­lág­ban, min­dig je­len van, ha a pi­ci­nek szük­sé­ge van rá. Az el­sõ fél év ta­pasz­ta­la­tai na­gyon meg­ha­tá­ro­zó­ak. Val­lás­pszi­cho­ló­gu­sok eh­hez az alap­él­mény­hez kö­tik az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom ki­ala­ku­lá­sát is.

– Ez azt je­len­ti, hogy azok az em­be­rek, akik­nek az édes­any­juk meg­ad­ta a szük­sé­ges biz­ton­sá­got, ke­vés­bé lesz­nek ag­gó­dó tí­pu­sú­ak fel­nõtt­ko­ruk­ban, és for­dít­va?

– Nem ilyen egy­sze­rû a kér­dés, hi­szen ezen­kí­vül még sok más té­nye­zõ is sze­re­pet ját­szik az élet­ben; na­gyon sok csa­ló­dás, tra­gé­dia tör­tén­het még, amely ezt a tu­laj­don­sá­gun­kat be­fo­lyá­sol­hat­ja. Mint ahogy ren­ge­teg jó do­log is tör­tén­het, ame­lyek gyó­gyí­tó ha­tá­sú­ak. Ha pél­dá­ul az a há­zas­társ, aki es­tén­ként a szo­ron­gó pár­ját át­öle­li, és azt mond­ja ne­ki, hogy „én itt va­gyok ne­ked, és nem hagy­lak el”, tu­laj­don­kép­pen a ko­ráb­bi hi­ányt pó­tol­ja. És ami­kor a hí­võ em­ber az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tá­ban ke­re­si ezt a biz­ton­sá­got, és ol­vas­sa a Bib­li­á­ban az is­te­ni üze­ne­tet, hogy „nem hagy­lak el”, ak­kor ugyan­ez a gyó­gyu­lás tör­té­nik.

– De ar­ra is szá­mos pél­dát lá­tunk, hogy egy hí­võ pár egyik tag­ja sem­mi­lyen mó­don nem tud­ja meg­nyug­tat­ni a túl­sá­go­san ag­go­dal­mas­ko­dó tár­sat…

– Ott va­ló­szí­nû­leg sok­kal erõ­sebb a prob­lé­ma, és sok­kal több idõt is vesz igény­be a fel­dol­go­zá­sa. Itt rá kell mu­tat­ni ar­ra a fon­tos kü­lönb­ség­re, hogy más az Is­ten­nel va­ló kap­cso­lat – hi­szen Is­ten „kor­lát­lan te­her­bí­rá­sú” –, és más az em­be­rek­kel va­ló kap­cso­lat, ame­lyet bi­zony na­gyon meg­ter­hel­het egy ál­lan­dó­an szo­ron­gó, ag­gó­dó fél. Ott el­jö­het egy pont, ami­kor a férj vagy a fe­le­ség vagy épp a gye­re­kek meg­elé­ge­lik, hogy az il­le­tõ­nek so­ha nem le­het elég biz­ton­sá­got ad­ni. Ilyen­kor kell szak­em­ber se­gít­sé­gét kér­ni.

– Azon­ban egy­há­zi kö­rök­ben so­kan szé­gyen­nek tart­ják ezt igény­be ven­ni…

– Még­is az a ta­pasz­ta­la­tunk, hogy ha a szo­ron­gás és az ag­go­dal­mas­ko­dás olyan mé­re­te­ket ölt, hogy már-már az em­bert ma­gát vagy a csa­lád­ját, ne­tán mun­ka­he­lyi helyt­ál­lá­sát ve­szé­lyez­te­ti, ak­kor ko­moly mu­lasz­tás le­het nem szak­em­ber­hez for­dul­ni. Per­sze az is nagy se­gít­ség, ha az il­le­tõ ma­ga meg tud­ja fo­gal­maz­ni szo­ron­gá­sá­nak az okát, és ha a prob­lé­ma fel­dol­go­zá­sá­hoz olyan kö­zös­ség­tõl – akár a csa­lád­tól, a ba­rá­tok­tól, akár egy gyü­le­ke­zet­tõl – tud tá­mo­ga­tást kap­ni, akik­ben meg­bí­zik, ahol ön­bi­zal­ma meg­erõ­sö­dik. A hí­võ em­ber­nek nagy se­gít­sé­get ad­hat az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom, en­nek ki­épí­té­se azon­ban gyak­ran egy élet fel­ada­ta. Se­gít­het an­nak a tu­dat­nak a ki­ala­kí­tá­sá­ban, hogy nincs egye­dül, és van itt va­la­ki raj­ta kí­vül, aki vi­gyáz rá, aki­re szá­mít­hat két­sé­gei, gond­jai kö­ze­pet­te.

 

Közzétéve: cikkek, Egyéb

Hozzászólás (0) →

Kihez forduljunk pszichés probléma estén?

Kihez forduljunk pszichés probléma esetén?

Pszichés problémák esetén pszichiáter szakorvoshoz és/vagy pszichoterapeutához, klinikai szakpszichológushoz fordulhatunk. A választás függ a probléma súlyosságától, jellegétől és attól, hogy mennyire visel meg minket, mennyire van jelen mindennapjainkban. Mi a különbség az említett szakemberek között? Cikkünk igyekszik támpontokat és útbaigazítást adni ezekre a kérdésekre.

Tapasztalatom szerint sok tévhit kering a lelki problémák kezelésével kapcsolatban. A köztudatban még mindig stigmatizáló, kellemetlen, legalábbis szégyellni való, ha az embernek lelki problémája van. A lélekkel foglalkozó segítő szakemberekkel kapcsolatban ugyancsak sok az előítélet, ami félelmetes fantáziákat generál. Pedig minden ember kerülhet olyan helyzetbe, amikor megborul lelki egyensúlya, a megszokott megoldási módjai már nem elegendőek a megküzdéshez és nehezen boldogul. Ma már számos olyan eljárás létezik (gyógyszeres és nem gyógyszeres kezelési módszerek), ami segítséget tud nyújtani. Sokszor a segítségkérést az is megnehezíti, hogy az ember nincs igazán tisztában azzal, hogy a lélekgyógyászat területén kinek mi a feladata. Gyógyszerre van szükség vagy pszichoterápiára? Mit csinál egy pszichológus és mit egy pszichiáter és vajon ki a pszichoterapeuta?

Pszichiáter és a gyógyszeres kezelés

A pszichiáter orvos, aki a diagnózis felállítása után elsősorban a megfelelő gyógyszeres terápia beállításával végzi a munkáját. A gyógyszeres kezelés a tünetek csökkentését célozza. Súlyos pszichés problémák szükség van gyógyszeres kezelésre, bizonyos esetekben a kórházi tartózkodás is elkerülhetetlen. Főként azokban az esetekben kerül sor erre, amikor a betegnek nincs vagy csak részleges a betegségbelátása, problémáit leginkább a környezete, elsősorban a családtagok észlelik.

Fontos tudni azonban, hogy a gyógyszeres kezelés középpontjában csak a tünet áll (alvászavar, szorongás, levert hangulat stb.), a kezelés a tünet keletkezésének hátterében meghúzódó okokra nem terjed ki. Ezért sokszor az állapotjavulás fenntartása csak tartós gyógyszeres kezeléssel érhető el. A tünetek kialakulásában szerepet játszó élethelyzet, kiváltó problémák vagy személyiségtényezők a pszichoterápia fókuszába tartoznak.

A pszichoterápia

A nemzetközi trenddel szemben hazánkban még kevés intézményes és biztosítás által támogatott pszichoterápiás lehetőségből lehet válogatni, elsősorban magánpraxisokon keresztül férhető hozzá a terápia.  A pácienstől ezért ez anyagi ráfordítást is igényel. Hajlamosak vagyunk a gyors és olcsó megoldásokat választani, azonban, ha azt szeretnénk, hogy az életünkben, közérzetünkben tartós változás történjen, elkerülhetetlen e befektetés. A pszichoterápia időigényes folyamat. Gondoljunk csak bele! Személyiségünkben olyan működési módok vannak, melyek születésünktől fogva alakultak, fejlődtek. Ezek változása sok időt, türelmet és erőfeszítést igényel.

Míg az orvos–beteg kapcsolatban a páciens passzív befogadója a gyógyszernek, és a terápia sikerének felelőssége elsősorban az orvost terheli, a pszichoterápia esetében ez másként van. E módszer a páciens részéről elköteleződést és felelősségvállalást igényel, valamint aktív lelki munkát. Fontos tudni, hogy a pszichoterápiában nem konkrét, direkt tanácsokat kapunk életproblémáink megoldásához. Ha a pszichoterapeuta megmondaná, mit tegyünk, akkor épp az önismeret és a személyiség fejlődése maradna el. A terapeutának az a feladata, hogy hozzásegítse páciensét saját belső erőforrásainak felszínre hozatalában, tudattalan működésmódok tudatosításában, új készségek fejlesztésében, kialakításában, és legfőképp önmaga és társas kapcsolatainak árnyaltabb érzékelésében, megértésében. A pszichoterápiás folyamat ezért sokszor nehéz. Rögös út vezet az önismerethez, hiszen nem könnyű, sokszor fájdalmas szembesülnünk olyan tulajdonságainkkal, melyeket aktuális énképünk nem tartalmaz. Ez esetben, olyan működésmódjainkról, érzéseinkről van szó, melyekről mi magunk nem veszünk tudomást. Mindez viszont egy megértő és elfogadó kapcsolatban történik a terapeutával, ahol a nehéz érzések is elfogadhatók és kibírhatók.

Sok esetben a kezelés kombináltan, gyógyszerrel és pszichoterápiával együtt előnyös.

Ki a pszichoterapeuta?

A pszichoterapeuta címet klinikai szakpszichológusok (a pszichiátria területén jártas, diagnosztikus munkát végző pszichológus) avagy szakorvosok (ideális esetben pszichiáter) szerezhetnek több éves továbbképzést követően. A pszichoterapeuta jogosítvánnyal rendelkezik az általa választott módszerrel (rendelkezhet többel is) való gyógyító munkához.

Hogyan válasszuk ki a megfelelő pszichoterápiás módszert?

Erre a kérdésre nincsen általános recept. A megfelelő módszert csak egy szakember javasolhat. Minden pszichoterápia egy diagnosztikus beszélgetéssel kezdődik. Ekkor a pszichoterapeuta felméri, hogy a kliens személyiségéhez és problémájához illeszkedik-e az általa képviselt módszer, azaz, hogy tud-e segíteni. Minden pszichoterapeuta a saját eszköztárával dolgozik és tesz javaslatot, majd a felek egy szóbeli terápiás szerződésben megállapodnak a terápiás folyamat kereteiről.

Ha a pszichoterapeuta úgy ítéli meg a kliens karakterét és problémáját, hogy az abban való segítés más módszerrel hatékonyabb lenne, ebben az esetben tovább küldi őt a megfelelő kollégához.

Az bizonyos, hogy a terápiás kapcsolat, mely elfogadó, érzelmileg megtartó, biztonságot adó, már önmagában gyógyító tényező. Amennyiben nem ezt kapjuk – bármilyen módszert is válasszunk – érdemes tovább keresni. A terapeuta személyisége és az általa nyújtott specifikus segítő kapcsolat a legfontosabb tényezője a gyógyító folyamatnak.

További segítő foglalkozású szakemberek

A tanácsadó pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, coach-ok elsősorban enyhébb problémák, pályaorientáció, alkalmazkodási nehézségek, megfelelő életmód kialakításában nyújtanak segítséget.  Szerepük elsősorban a megelőzésben és egészségmegőrzésben jelentős.

Ács Mónika Eszter
klinikai szakpszichológus

Közzétéve: cikkek, Egyéb

Hozzászólás (0) →

Éjszakai bevizelés családterápiás megközelítésben?

A gyermekkori éjszakai ágybavizelés (enurézis nokturna) az egyik leggyakoribb krónikus gyermekbetegség. Gyakorisága az 5 éves gyermekek körében 10-20 % (Kelen, 2011). A jelenlegi, legkorszerűbb elméletek multifaktoriális eredetű betegségként tartják számon, melyben a lélektani okoknak is fontos kóroki szerepük lehet.

 Az enurézis (DSM-IV-TR szerinti) diagnosztikus kritériumai a következők: A. Ismétlődő vizeletürítés ágyba vagy ruhába (akaratlan vagy szándékos). B. Klinikailag jelentős zavar, mely vagy gyakran jelentkezik (legalább három hónapon át heti kétszer), vagy pedig jelentős szociális, foglalkozásbeli (iskolai) zavart, vagy más fontos területet érintő hátrányt okoz. C. Legalább ötéves kor. D. A zavar nem következménye valamely szer élettani hatásának, vagy általános orvosi betegségnek – pl. diabetes, epilepszia, stb. (Forrás: A DSM-IV-TR diagnosztikai kritériumai. Animula Kiadó. 2001.)

 Bár kevés, konkrétan az enurézissel foglalkozó családterápiás cikk látott eddig napvilágot (ezek közül kiemelhető Fletcher 2000-ben megjelent cikke), mégis mind a rendszerszemléletű megközelítéssel jól orvosolható gyermekkori pszichoszomatikus illetve funkcionális kórképek között, mind pedig a viselkedésterápiára jól reagáló kórképek között konzekvensen megemlítik az enurézist is. Luigi Onnis híres olasz családterapeuta a pszichoszomatikus zavarok rendszerszemléletű megközelítéséről szóló, a családterápiás olvasókönyv sorozatban megjelent művében külön alfejezetben foglalkozik egy ágybavizelő kisfiú történetével (Onnis, 1993).

 A családi vonatkozások tekintetében az apahiány fontos sajátosság lehet, ezt vizsgálati eredmények is alátámasztják. Egy szocio-demográfiai háttértényezőkkel foglalkozó vizsgálat alapján azon gyermekek 15%-a enurézisben szenvedett, ahol az apa hiányzott (Hanafin, 1998). A bevizelés erős kapcsolati jelentést is hordozhat, illusztrálhatja a családon belüli viszonyokat, kapcsolatokat, ezáltal különböző diszfunkciókra hívhatja fel a figyelmet (Túry, 2002).

A tünet pszichoszomatikus jellege mentén gondolkodva egy családterápiás folyamat során érdemes szem előtt tartanunk, és célzottan figyelnünk a pszichoszomatikus családokra jellemző ismérvekre. Minuchin 5 ilyen ismérvet (gyakran jellemző, jellegzetes, speciális családi szerveződési és működésbeli jellegzetességet) emelt ki klasszikusnak mondható felsorolásában: összemosottság, hiperprotektivitás, rigiditás, konfliktusmegoldás hiánya, a gyermek bevonása a szülői konfliktusba.

A témáról, egy háziorvosoknak szóló hazai továbbképző folyóiratban, a közelmúltban Túry Ferenc professzor írt összefoglaló tanulmányt. Idézet a tanulmányból: „A családterápia az enurézis kezelésének egyik legfontosabb, bár ma még nem kellően értékelt megközelítése lehet.” (Túry, 2002).

Dr. Török Szabolcs családterapeuta

Közzétéve: cikkek

Hozzászólás (0) →

A féltékenység

 A féltékenység érzése egy kapcsolat bármelyik szakaszában jelentkezhet. Vannak azonban olyan időszakok, amelyek olyan körülményeket teremthetnek, amelyben könnyebben kialakulhat e kapcsolatokat megmérgező érzés. Ilyen lehet például a terhesség utolsó harmada és a gyeses időszak eleje.

A féltékenység szempontjából kritikus időszak, amikor a kismama már nem tudja, vagy nem akarja korábbi életmódját folytatni. A belső történések hatására sokaknál változnak a vágyai, igényei is pl. esténként nincs kedve kimozdulni a lakásból, esetleg már nem is akar vagy  tud dolgozni. Befele figyel, egyre jobban az anyaság érzése válik fontossá, a saját testében lezajló folyamatok kötik le érzéseit. Az anyává válás fontos időszaka ez.

Az apává válás azonban legtöbbször fáziskésésben történik. Az apa testében nem történnek hormonális, testi változások, és a lelki áthangolódás is gyakran lassabban zajlik le. Miközben a kismama egyre inkább önmagára, magzatára figyel, és ehhez várja párja támogatását, szeretetét, addig a férfi lelkileg sokszor még nem váltott, folytatja az eddig megszokott mindennapi életét: dolgozik és szeretné folytatni jól működő életmódját. A kapcsolat erősségét próbára tevő időszak lehet ez, ha a két fél vágyai, igényei nagyon eltávolodnak egymástól. Empátiára van szükség, hogy mindkét fél elfogadva saját és a másik eltérő igényeit képesek legyenek megadni egymásnak azt, amire szükségük van.

Ebben a helyzetben többféle lehetősége van a pároknak arra, hogy összeegyeztessék az eltérő igényeiket.

Egyik lehetőség, hogy mindkét fél döntően saját igényei szerint cselekszik. Ennek szélsőséges példája, hogy rendszeressé válik, hogy míg a kismama otthon van (már nem dolgozik, nem jár el szórakozni), addig szerelme semmit nem változtat életén, és például ugyanúgy gyakran eljár hajnalig szórakozni, mint ahogy szokott, csak nem párjával, hanem barátaival. Ennek következménye lehet a két fél lelki eltávolodása, illetve a féltékenység megjelenése.

A másik lehetőség, hogy egyik fél saját igényeit alárendeli a másik igényeinek. Ennek egyik szélsőséges fajtája, hogy mindketten leszűkítik életterüket, a kismama kisebb nagyobb érzelmi zsarolással veszi rá kedvesét, hogy az állandóan vele legyen. Ennek hatására a férfi bezártnak érezheti magát, nő a feszültsége, frusztrációja: türelmetlenné, barátságtalanná válik. Az otthon, ahelyett hogy vágyott helyszín lenne a számára, egyre inkább börtönné válik és párjából korlátozó szülő, börtönőr válik. A másik szélsőség, hogy a nő mindenben szeretne megfelelni, és nem törődik saját igényeivel. Követi párját, egyre kisebb lelkesedéssel, de elfojtott vágyai és igényei lassan valamilyen úton-módon jelentkeznek (feszültség, depresszió, testi megbetegedések).

            Természetesen –és szerencsére- van harmadik lehetőség is: tolerálva az eltérő vágyakat, igényeket rugalmasabban szervezhetik meg a leendő szülők szabadidejüket. Legyen lehetősége mindkét félnek arra, hogy saját igényei is kielégüljenek (baráti sörözés, barátnői beszélgetés, gyerekruha nézegetés) és ki lehet alakítani úgy a napokat, hogy legyen idejük egymásra. Lehet olyan programokat találni, amivel mindketten elégedettek lehetnek pl. koncert helyett mozi, vacsora, késő esti bulizás helyett korábbi programok.

 Ha nem sikerül összehangolni az életüket és megtörténik az érzelmi eltávolodás, a kismamában kialakulhat a féltékenység. Ebben nagy szerepe lehet a terhességgel járó alakváltozásnak és a szexualitás változásának. Vannak, akik könnyebben, vannak, akik nehezebben viselik testük (illetve társuk) intenzív alakváltozását. Néhány nő nem tudja elfogadni saját testét, azt csúnyának, szexuálisan elfogadhatatlannak látja és emiatt el is utasítja szerelme testi közeledését. Máshol a férfi nem tud alkalmazkodni a kismama testében lejátszódó folyamatokhoz, és emiatt ritkulnak a szexuális együttlétek. (Több férfi páciensem számolt be arról, hogy a magzat megzavarja a szexuális intimitást. Többen alaptalanul félnek, hogy kárt tehetnek a magzatban, de vannak olyanok is, akik úgy érzik a magzat „figyeli” őket, mintegy zavaró harmadikként van jelen.) Vannak olyanok is természetesen, ahol a szexualitás ugyanúgy, vagy akár intenzívebben jelen van a pár életében, mint addig. Ahol azonban e félelmek irányítják a kapcsolatban a szexualitást, mindenképpen szükséges, hogy erről elkezdjenek egymással beszélni. Néha elég egyetlen őszinte beszélgetés és oldódik a félelem és a feszültség.

Ugyanez, de még intenzívebben játszódhat le a szülés után hosszabb-rövidebb időszakban. Az anya, még ha szeretne, akkor sem tudja hosszabb időre otthon hagyni gyerekét, ráadásul a szoptatás, éjszakai fentlétek stb. miatt kedve sincs pl. kimozdulni otthonról, szeretkezni. Sokszor csak egyet szeretnének: aludni. Ezen időszak hossza teljesen egyéni, de előfordulhat, hogy a férfi már szeretne nyitni a világ felé, míg felesége még nem vágyik erre. Itt is sokszor előfordul, hogy a nő még nem nyerte vissza korábbi alakját, nincs lehetősége önmagával, önmaga szépségével annyit foglalkozni (fodrász, kozmetikus, pihenés) mint amennyit korábban tudott, és emiatt elégedetlen önmagával. Ekkor felerősödhetnek a féltékenységi érzések.

A féltékenység egyik alapja az önbizalomhiány: úgy érzi nem elég vonzó, nem elég jó a másiknak, aki emiatt mást, vonzóbb partnert keres magának. Ez az érzés erősödhet, ha a partner negatív megjegyzéseket tesz párjára. A féltékenység egyik átka, hogy a féltékeny fél viselkedéssel épp azt válthatja ki, amitől fél. A féltékeny ember lehet számonkérő, sértődött, rosszkedvű, indulatos stb., ami egy idő után azt válthatja ki a partnerből, hogy mások társaságát keresse. Sokan összekeverik a szerelmi kizárólagosság érzését a tulajdonlás érzésével. Az természetes, hogy nem akarja párját, mint szerelmi társat megosztani másokkal, de az már káros, ha ezt kiterjeszti a szeretet személyre magára is, és már azt is rossz néven veszi, ha másokkal is jól érzi magát partnere. Ennek jele, amikor korlátozni kezdi a másikat személyes szabadságában. A féltékeny ember birtokolni akarja társát, ellenőrizni minden tettét. Ennek legtöbbször egészen egyszerű magyarázata van: nem biztos saját értékeiben és a kapcsolat erősségében és attól fél, hogy elhagyják. A kölcsönös szeretet és elfogadás mindkét fél általi kimutatása, az eltérő igények kölcsönös elismerése, közelítése és kielégítése, erősíti a kapcsolatot, növeli a partnerek önbizalmát, és ezáltal csökkenti a féltékenységet.

Dobák András

Pszichológus, pszichoterapeuta

 

Közzétéve: cikkek

Hozzászólás (0) →

CIVIL CSOPORT HÉTVÉGE

CIVIL CSOPORT HÉTVÉGE

Siófok, 2013. április 19-21.

Keressük a közös hangot, tanuljuk a demokráciát

Lelkes voltam már akkor is, mikor úgy három évvel ezelőtt először hallottam az ötletről: mi lenne, ha pszichoterápiás tudásunkat, s főleg a csoportozás adta lehetőségeket bevetnénk a „közjó” szolgálatába? A társadalmi állapotok többünkben, kollégáimban, barátaimban egyaránt, tehetetlen feszültséget keltettek. Mit lehetne tenni? Elindult a közös gondolkodás főleg csoportozással foglalkozó kollégák között, s a műhelyszerű találkozások során megszületett a Civil Csoport Hétvég. Pszichoterápiás szakemberek és civilek együtt beszélgethetnek közös dolgaikról. Már az is izgalmas kérdésnek bizonyult, ki számít civilnek, és a „pszicho” vajon szakemberként van jelen vagy civilként?

Ebben az évben második alkalommal rendezték meg a CCSH-t, ezúttal Borbándi János, Horváth Klára, Terenyi Zoltán és Sasvári Nóra (a civilek képviseletében) alkották a szervező stábot. A helyszínválasztás remek. A Balaton közelsége és a szálloda adottságai csoportozásra, a szünetekben bensőséges találkozásokra és az időnként szükséges magányos elkülönülésre egyaránt lehetőséget adnak. A személyzet már ismeri a műfajt, hiszen évek óta itt rendezik ősszel a Pszichoterápiás Hétvéget is. A program kereteihez rugalmasan alkalmazkodva, kedvesen, szinte már személyes ismerősként biztosítják a kényelmes hátteret. Erre az otthonos gondoskodásra szüksége is van a társas interakciókba nyakig belemerülő vendégeknek.

A program, nyitó előadásból, majd kis-, közép- és nagycsoportokból állt. És persze köztük a szünetek régi-új ismerősökkel, parti sétákkal, este filmmel, wellness-szel, bulival.

Majtényi László nyitó előadása jó alapozásnak bizonyult. A demokrácia újraépítésének lehetőségeiről beszélt. Olyan egyszerűnek tűnik: néhány alapelv, az emberi méltóság sérthetetlensége, a diszkrimináció elutasítása. Miért ilyen nehéz? Az élénk beszélgetésnek a lejárt idő szabott határt. Majd a hatvanfős hallgatóság háromfelé oszlott, hogy középcsoportokban vitassa tovább, kinek mit jelent a demokrácia. Sajátos, nálunk még szokatlan műfaj ez a középcsoport, egyszerre kicsi és nagy, mindenki látható, de azért meg lehet bújni. Kezdeti ellenállásokon, heves  csaták közepette formálódó közös szabályok kialakításán át vezetett az út, míg a harmadik napra megszületett a jó szomszédságra jellemző barátságos, együttműködő légkör.

Bőséges volt a választék kiscsoportokból is: csoportanalízis, pszichodráma – családi workshop formában is, mozgás- és táncterápia. Én a Bánki György vezette pszichodrámát választottam. Hatszor másfél órában átélhettük a túszul ejtettség különböző szintjeit a személyestől a csoportoson át a társadalmiig. Vagy fordítva? Gyuri a rá jellemző lazasággal, mégis érzékeny pontossággal egyensúlyozott a személyes mélységek hívása és a hétvég témája, idői lehetősége között.

A nagycsoportot Bokor László és Horváth Klára vezette. Nem volt könnyű dolguk. A formálódó demokrácia szabad légkörében időnként heves indulatok jelentek meg. Az ő példájukon keresztül értettem meg, hogy pszichodinamikára kihegyezett fülünkkel nem is olyan könnyű meghallani a csendes civil kérdést: Mi az a dinamikázás?  A rendezvény csúcspontja számomra a záró plenáris csoport volt. Az Endresz Hajna vezette egyszerű mozgásos gyakorlatok lehetővé tették az elmaradt találkozásokat, feloldották a maradék feszültséget, s ami a legcsodálatosabb: a közösség integrálni tudta azt az embert is, aki a nagycsoporton a meg-nem értett, kirekesztett szerepet vitte. Ezután Kökény Vera mint profi karmester vezényelte a záró finálét: szociodramatikus technikát alkalmazva a hatalmas teret lassan betöltötték a behúzott, becipelt székek, a hálát, tapasztalatot kimondó mondatok, míg végül az összes résztvevő „spontán” egyetlen hatalmas kört alkotott. Olyan kört, ahol mindenki láthatta és hallhatta a másikat, olyan kört, ami ugyan egy kicsit tojás alakú lett és itt-ott foghíjasra sikeredett, de a mienk!

Lehet, hogy ez a demokrácia?

Vad Gyöngyi

Pszichológus, pszichoterapeuta

Közzétéve: cikkek

Hozzászólás (0) →