Szo­ron­gá­sa­ink, avagy a kis­köd­mön ti­pi­kus ese­te

Be­szél­ge­tés Csá­ky-Pal­la­vi­ci­ni Krisz­ti­na pszi­cho­ló­gus­sal

Megjelent az Evangélikus Élet 2009.szeptemberi számában.

http://www.evelet.hu/archivum/2009/09/21

„A jö­võ mi­at­ti ag­go­da­lom töb­bek szá­má­ra szin­te ked­venc hob­bi­vá kezd vál­ni” – ol­va­som az in­ter­net ke­re­sõ­je ál­tal az „ag­go­da­lom” ke­re­sõ­szó­ra ki­do­bott több mint száz­hu­szon­négy­ezer ta­lá­lat kö­zül az egyik­ben. Nem hi­szem, hogy ol­va­só­ink kö­zül akad­na akár egy is, aki a jé­zu­si pa­rancs el­le­né­re – hogy tud­ni­il­lik „sem­mi fe­lõl ne ag­gód­ja­tok” – ne tud­na azon­nal fel­so­rol­ni leg­alább há­rom dol­got, amely mi­att még­sem nyu­godt a szí­ve. Hogy mit mond er­rõl a kér­dés­rõl a pszichológia, ar­ról Csá­ky-Pal­la­vi­ci­ni Krisz­ti­ná­val, az Or­szá­gos Or­vo­si Re­ha­bi­li­tá­ci­ós In­té­zet Tün­dér­he­gyi Pszi­cho­szo­ma­ti­kus és Pszi­cho­te­rá­pi­ás-Re­ha­bi­li­tá­ci­ós Osz­tá­lyá­nak pszi­cho­ló­gu­sá­val be­szél­get­tem.

– A szak­iro­da­lom­ban va­ló­já­ban nincs az ag­go­da­lom­nak de­fi­ní­ci­ó­ja. Ha még­is meg sze­ret­nénk ha­tá­roz­ni, ak­kor azt mond­hat­juk, hogy ál­lan­dó vagy vissza­té­rõ erõs szo­ron­gás. Ám az ag­go­da­lom ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja az éle­tünk­nek, hi­szen min­den­ki­nek van­nak olyan élet­hely­ze­tei és -sza­ka­szai, ame­lyek­ben töb­bet ag­gó­dik vagy szo­rong, mint más­kor. Ezt kü­lö­nö­sen a nagy élet­sza­kasz­vál­tá­sok­nál ta­pasz­tal­juk, ame­lye­ket a pszi­cho­ló­gia nor­ma­tív krí­zi­sek­nek ne­vez – ide tar­to­zik pél­dá­ul a há­zas­ság­kö­tés, gye­rek­vál­la­lás vagy épp a mun­ka­hely­vál­tás.

– És ami­kor nem ma­gun­kért, ha­nem egy má­sik em­be­rért ag­gó­dunk?

– Egy kap­cso­lat­ban ez is tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hi­szen azt je­len­ti, hogy a má­sik fon­tos a szá­mom­ra, rá tu­dok han­go­lód­ni, és hogy „együtt rez­günk”. Azon­ban ar­ra vi­gyáz­ni kell, hogy ne jus­sunk el ar­ra a pont­ra, ami­kor ez már túl­zot­tá vá­lik, és már nem a kap­cso­la­tért van, ha­nem rom­bol­ja, mert már ne­he­zen vi­sel­he­tõ el a má­sik szá­má­ra.

– Van­nak em­be­rek, akik­re ez a tu­laj­don­ság jel­lem­zõbb, mint a több­ség­re.

– Igen, egyes sze­mé­lyi­sé­gek­nek ez alap­vo­ná­suk, van­nak, akik min­dig ta­lál­nak ma­guk­nak va­la­mi okot az ag­gó­dás­ra. A pszi­cho­ló­gia azon­ban azt mond­ja, hogy ezek mö­gött a „fe­lü­le­tes” ag­go­dal­mak mö­gött gyak­ran egy mé­lyebb, ne­he­zen meg­ra­gad­ha­tó, nagy szo­ron­gást ki­vál­tó ok áll.

Er­re ta­lán jó pél­da az a me­se, ami­kor a le­gény el­megy le­ány­ké­rõ­be. Le­ül­te­tik a szü­lõk a ven­dé­ge­ket az asz­tal­hoz, a lányt pe­dig le­kül­dik a pin­cé­be bo­rért. Õ le is megy, és ta­lál ott egy bal­tát. A ke­zé­be ve­szi, né­ze­ge­ti. Egy­szer csak el­kezd ke­se­reg­ni ma­gá­ban: „Is­te­nem, ha én férj­hez me­gyek, lesz ne­kem egy kis­fi­am. Ke­le­men­ké­nek fog­ják hív­ni, és lesz egy kis köd­mön­ké­je. Ha ez a kis Ke­le­men le­jön majd ide a pin­cé­be, meg­ta­lál­ja ezt a bal­tát, vé­let­le­nül meg­vág­ja ma­gát, s meg­hal. Ki­re ma­rad ak­kor a kis­köd­mön?” S a köd­mön mi­att az­tán mér­he­tet­le­nül el­kezd sír­ni. A fön­ti­ek eköz­ben nem gyõ­zik õt ki­vár­ni, így le­megy utá­na az ap­ja, hogy meg­néz­ze, mi tör­tént. Ne­ki is el­mond­ja, hogy mi­re gon­dolt. Ké­sõbb le­megy az any­ja is, an­nak is el­sír­ja a kis­köd­mön fö­löt­ti ag­go­dal­mát; nem is tud­ják meg­vi­gasz­tal­ni a lányt.

Gya­ko­ri, hogy va­la­mi egé­szen fel­szí­nes, szin­te oda sem tar­to­zó do­log vá­lik a szo­ron­gás oká­vá – mint ahogy a me­sé­ben is a férj­hez­me­ne­tel élet­for­du­ló­ja vol­na a va­ló­di ok a szo­ron­gás­ra, nem a kis­köd­mön sor­sa.

Mai, hét­köz­na­pi pél­da, ami­kor az anya ott­hon ag­gó­dik, mert a fia a ba­rá­ta­i­val el­ment szó­ra­koz­ni. Szin­te rém­ké­pe­ket lát: a fi­út el­ütöt­te egy au­tó, le­ütöt­ték, és so­rol­hat­nánk még a ha­son­ló­kat, pe­dig ezek mind­egyi­ke csak na­gyon kis va­ló­szí­nû­ség­gel tör­té­nik meg. Az anya szo­ron­gá­sá­nak a mé­lyén több min­den le­het: „Mi lesz, ha egye­dül ma­ra­dok, mi lesz ve­lem, ha a gye­rek ki­re­pül, el­ve­szí­tem õt?” „Félt­ve ne­vel­tem, most rossz ha­tá­sok érik, és el­tá­vo­lo­dik tõ­lem.”

– Hon­nan ered­het­nek az ilyen túl­zott szo­ron­gá­sok?

– Ez na­gyon sze­mé­lyi­ség­füg­gõ, de a pszi­cho­te­rá­pi­á­val fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek azt gon­dol­ják, hogy na­gyon ko­rai meg­ta­pasz­ta­lá­so­kon ala­pul­nak. Egy lel­ki­leg egész­sé­ges em­ber ké­pes alap­ve­tõ bi­zal­mat he­lyez­ni a vi­lág­ba, sa­ját ma­gá­ba, hí­võ­ként az Is­ten­be, bí­zik ab­ban, hogy a dol­gok nem fog­nak ká­osz­ba ful­lad­ni, az éle­ten nem ural­ko­dik el a té­boly, hogy alap­ve­tõ­en biz­ton­ság­ban van. En­nek az ér­zés­nek az alap­ja az egész ko­rai cse­cse­mõ­kor­ban ala­kul ki, ami­kor a kis­ba­bá­nak a ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban az anya ad­ja meg a biz­ton­sá­got az­ál­tal, hogy tö­rõ­dik ve­le, nem hagy­ja egye­dül a vi­lág­ban, min­dig je­len van, ha a pi­ci­nek szük­sé­ge van rá. Az el­sõ fél év ta­pasz­ta­la­tai na­gyon meg­ha­tá­ro­zó­ak. Val­lás­pszi­cho­ló­gu­sok eh­hez az alap­él­mény­hez kö­tik az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom ki­ala­ku­lá­sát is.

– Ez azt je­len­ti, hogy azok az em­be­rek, akik­nek az édes­any­juk meg­ad­ta a szük­sé­ges biz­ton­sá­got, ke­vés­bé lesz­nek ag­gó­dó tí­pu­sú­ak fel­nõtt­ko­ruk­ban, és for­dít­va?

– Nem ilyen egy­sze­rû a kér­dés, hi­szen ezen­kí­vül még sok más té­nye­zõ is sze­re­pet ját­szik az élet­ben; na­gyon sok csa­ló­dás, tra­gé­dia tör­tén­het még, amely ezt a tu­laj­don­sá­gun­kat be­fo­lyá­sol­hat­ja. Mint ahogy ren­ge­teg jó do­log is tör­tén­het, ame­lyek gyó­gyí­tó ha­tá­sú­ak. Ha pél­dá­ul az a há­zas­társ, aki es­tén­ként a szo­ron­gó pár­ját át­öle­li, és azt mond­ja ne­ki, hogy „én itt va­gyok ne­ked, és nem hagy­lak el”, tu­laj­don­kép­pen a ko­ráb­bi hi­ányt pó­tol­ja. És ami­kor a hí­võ em­ber az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tá­ban ke­re­si ezt a biz­ton­sá­got, és ol­vas­sa a Bib­li­á­ban az is­te­ni üze­ne­tet, hogy „nem hagy­lak el”, ak­kor ugyan­ez a gyó­gyu­lás tör­té­nik.

– De ar­ra is szá­mos pél­dát lá­tunk, hogy egy hí­võ pár egyik tag­ja sem­mi­lyen mó­don nem tud­ja meg­nyug­tat­ni a túl­sá­go­san ag­go­dal­mas­ko­dó tár­sat…

– Ott va­ló­szí­nû­leg sok­kal erõ­sebb a prob­lé­ma, és sok­kal több idõt is vesz igény­be a fel­dol­go­zá­sa. Itt rá kell mu­tat­ni ar­ra a fon­tos kü­lönb­ség­re, hogy más az Is­ten­nel va­ló kap­cso­lat – hi­szen Is­ten „kor­lát­lan te­her­bí­rá­sú” –, és más az em­be­rek­kel va­ló kap­cso­lat, ame­lyet bi­zony na­gyon meg­ter­hel­het egy ál­lan­dó­an szo­ron­gó, ag­gó­dó fél. Ott el­jö­het egy pont, ami­kor a férj vagy a fe­le­ség vagy épp a gye­re­kek meg­elé­ge­lik, hogy az il­le­tõ­nek so­ha nem le­het elég biz­ton­sá­got ad­ni. Ilyen­kor kell szak­em­ber se­gít­sé­gét kér­ni.

– Azon­ban egy­há­zi kö­rök­ben so­kan szé­gyen­nek tart­ják ezt igény­be ven­ni…

– Még­is az a ta­pasz­ta­la­tunk, hogy ha a szo­ron­gás és az ag­go­dal­mas­ko­dás olyan mé­re­te­ket ölt, hogy már-már az em­bert ma­gát vagy a csa­lád­ját, ne­tán mun­ka­he­lyi helyt­ál­lá­sát ve­szé­lyez­te­ti, ak­kor ko­moly mu­lasz­tás le­het nem szak­em­ber­hez for­dul­ni. Per­sze az is nagy se­gít­ség, ha az il­le­tõ ma­ga meg tud­ja fo­gal­maz­ni szo­ron­gá­sá­nak az okát, és ha a prob­lé­ma fel­dol­go­zá­sá­hoz olyan kö­zös­ség­tõl – akár a csa­lád­tól, a ba­rá­tok­tól, akár egy gyü­le­ke­zet­tõl – tud tá­mo­ga­tást kap­ni, akik­ben meg­bí­zik, ahol ön­bi­zal­ma meg­erõ­sö­dik. A hí­võ em­ber­nek nagy se­gít­sé­get ad­hat az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom, en­nek ki­épí­té­se azon­ban gyak­ran egy élet fel­ada­ta. Se­gít­het an­nak a tu­dat­nak a ki­ala­kí­tá­sá­ban, hogy nincs egye­dül, és van itt va­la­ki raj­ta kí­vül, aki vi­gyáz rá, aki­re szá­mít­hat két­sé­gei, gond­jai kö­ze­pet­te.

Kihez forduljunk pszichés probléma estén?

Kihez forduljunk pszichés probléma esetén?

Pszichés problémák esetén pszichiáter szakorvoshoz és/vagy pszichoterapeutához, klinikai szakpszichológushoz fordulhatunk. A választás függ a probléma súlyosságától, jellegétől és attól, hogy mennyire visel meg minket, mennyire van jelen mindennapjainkban. Mi a különbség az említett szakemberek között? Cikkünk igyekszik támpontokat és útbaigazítást adni ezekre a kérdésekre.

Tapasztalatom szerint sok tévhit kering a lelki problémák kezelésével kapcsolatban. A köztudatban még mindig stigmatizáló, kellemetlen, legalábbis szégyellni való, ha az embernek lelki problémája van. A lélekkel foglalkozó segítő szakemberekkel kapcsolatban ugyancsak sok az előítélet, ami félelmetes fantáziákat generál. Pedig minden ember kerülhet olyan helyzetbe, amikor megborul lelki egyensúlya, a megszokott megoldási módjai már nem elegendőek a megküzdéshez és nehezen boldogul. Ma már számos olyan eljárás létezik (gyógyszeres és nem gyógyszeres kezelési módszerek), ami segítséget tud nyújtani. Sokszor a segítségkérést az is megnehezíti, hogy az ember nincs igazán tisztában azzal, hogy a lélekgyógyászat területén kinek mi a feladata. Gyógyszerre van szükség vagy pszichoterápiára? Mit csinál egy pszichológus és mit egy pszichiáter és vajon ki a pszichoterapeuta?

Pszichiáter és a gyógyszeres kezelés

A pszichiáter orvos, aki a diagnózis felállítása után elsősorban a megfelelő gyógyszeres terápia beállításával végzi a munkáját. A gyógyszeres kezelés a tünetek csökkentését célozza. Súlyos pszichés problémák szükség van gyógyszeres kezelésre, bizonyos esetekben a kórházi tartózkodás is elkerülhetetlen. Főként azokban az esetekben kerül sor erre, amikor a betegnek nincs vagy csak részleges a betegségbelátása, problémáit leginkább a környezete, elsősorban a családtagok észlelik.

Fontos tudni azonban, hogy a gyógyszeres kezelés középpontjában csak a tünet áll (alvászavar, szorongás, levert hangulat stb.), a kezelés a tünet keletkezésének hátterében meghúzódó okokra nem terjed ki. Ezért sokszor az állapotjavulás fenntartása csak tartós gyógyszeres kezeléssel érhető el. A tünetek kialakulásában szerepet játszó élethelyzet, kiváltó problémák vagy személyiségtényezők a pszichoterápia fókuszába tartoznak.

A pszichoterápia

A nemzetközi trenddel szemben hazánkban még kevés intézményes és biztosítás által támogatott pszichoterápiás lehetőségből lehet válogatni, elsősorban magánpraxisokon keresztül férhető hozzá a terápia.  A pácienstől ezért ez anyagi ráfordítást is igényel. Hajlamosak vagyunk a gyors és olcsó megoldásokat választani, azonban, ha azt szeretnénk, hogy az életünkben, közérzetünkben tartós változás történjen, elkerülhetetlen e befektetés. A pszichoterápia időigényes folyamat. Gondoljunk csak bele! Személyiségünkben olyan működési módok vannak, melyek születésünktől fogva alakultak, fejlődtek. Ezek változása sok időt, türelmet és erőfeszítést igényel.

Míg az orvos–beteg kapcsolatban a páciens passzív befogadója a gyógyszernek, és a terápia sikerének felelőssége elsősorban az orvost terheli, a pszichoterápia esetében ez másként van. E módszer a páciens részéről elköteleződést és felelősségvállalást igényel, valamint aktív lelki munkát. Fontos tudni, hogy a pszichoterápiában nem konkrét, direkt tanácsokat kapunk életproblémáink megoldásához. Ha a pszichoterapeuta megmondaná, mit tegyünk, akkor épp az önismeret és a személyiség fejlődése maradna el. A terapeutának az a feladata, hogy hozzásegítse páciensét saját belső erőforrásainak felszínre hozatalában, tudattalan működésmódok tudatosításában, új készségek fejlesztésében, kialakításában, és legfőképp önmaga és társas kapcsolatainak árnyaltabb érzékelésében, megértésében. A pszichoterápiás folyamat ezért sokszor nehéz. Rögös út vezet az önismerethez, hiszen nem könnyű, sokszor fájdalmas szembesülnünk olyan tulajdonságainkkal, melyeket aktuális énképünk nem tartalmaz. Ez esetben, olyan működésmódjainkról, érzéseinkről van szó, melyekről mi magunk nem veszünk tudomást. Mindez viszont egy megértő és elfogadó kapcsolatban történik a terapeutával, ahol a nehéz érzések is elfogadhatók és kibírhatók.

Sok esetben a kezelés kombináltan, gyógyszerrel és pszichoterápiával együtt előnyös.

Ki a pszichoterapeuta?

A pszichoterapeuta címet klinikai szakpszichológusok (a pszichiátria területén jártas, diagnosztikus munkát végző pszichológus) avagy szakorvosok (ideális esetben pszichiáter) szerezhetnek több éves továbbképzést követően. A pszichoterapeuta jogosítvánnyal rendelkezik az általa választott módszerrel (rendelkezhet többel is) való gyógyító munkához.

Hogyan válasszuk ki a megfelelő pszichoterápiás módszert?

Erre a kérdésre nincsen általános recept. A megfelelő módszert csak egy szakember javasolhat. Minden pszichoterápia egy diagnosztikus beszélgetéssel kezdődik. Ekkor a pszichoterapeuta felméri, hogy a kliens személyiségéhez és problémájához illeszkedik-e az általa képviselt módszer, azaz, hogy tud-e segíteni. Minden pszichoterapeuta a saját eszköztárával dolgozik és tesz javaslatot, majd a felek egy szóbeli terápiás szerződésben megállapodnak a terápiás folyamat kereteiről.

Ha a pszichoterapeuta úgy ítéli meg a kliens karakterét és problémáját, hogy az abban való segítés más módszerrel hatékonyabb lenne, ebben az esetben tovább küldi őt a megfelelő kollégához.

Az bizonyos, hogy a terápiás kapcsolat, mely elfogadó, érzelmileg megtartó, biztonságot adó, már önmagában gyógyító tényező. Amennyiben nem ezt kapjuk – bármilyen módszert is válasszunk – érdemes tovább keresni. A terapeuta személyisége és az általa nyújtott specifikus segítő kapcsolat a legfontosabb tényezője a gyógyító folyamatnak.

További segítő foglalkozású szakemberek

A tanácsadó pszichológusok, mentálhigiénés szakemberek, coach-ok elsősorban enyhébb problémák, pályaorientáció, alkalmazkodási nehézségek, megfelelő életmód kialakításában nyújtanak segítséget.  Szerepük elsősorban a megelőzésben és egészségmegőrzésben jelentős.

Ács Mónika Eszter
klinikai szakpszichológus