Szo­ron­gá­sa­ink, avagy a kis­köd­mön ti­pi­kus ese­te

Be­szél­ge­tés Csá­ky-Pal­la­vi­ci­ni Krisz­ti­na pszi­cho­ló­gus­sal

Megjelent az Evangélikus Élet 2009.szeptemberi számában.

http://www.evelet.hu/archivum/2009/09/21

„A jö­võ mi­at­ti ag­go­da­lom töb­bek szá­má­ra szin­te ked­venc hob­bi­vá kezd vál­ni” – ol­va­som az in­ter­net ke­re­sõ­je ál­tal az „ag­go­da­lom” ke­re­sõ­szó­ra ki­do­bott több mint száz­hu­szon­négy­ezer ta­lá­lat kö­zül az egyik­ben. Nem hi­szem, hogy ol­va­só­ink kö­zül akad­na akár egy is, aki a jé­zu­si pa­rancs el­le­né­re – hogy tud­ni­il­lik „sem­mi fe­lõl ne ag­gód­ja­tok” – ne tud­na azon­nal fel­so­rol­ni leg­alább há­rom dol­got, amely mi­att még­sem nyu­godt a szí­ve. Hogy mit mond er­rõl a kér­dés­rõl a pszichológia, ar­ról Csá­ky-Pal­la­vi­ci­ni Krisz­ti­ná­val, az Or­szá­gos Or­vo­si Re­ha­bi­li­tá­ci­ós In­té­zet Tün­dér­he­gyi Pszi­cho­szo­ma­ti­kus és Pszi­cho­te­rá­pi­ás-Re­ha­bi­li­tá­ci­ós Osz­tá­lyá­nak pszi­cho­ló­gu­sá­val be­szél­get­tem.

– A szak­iro­da­lom­ban va­ló­já­ban nincs az ag­go­da­lom­nak de­fi­ní­ci­ó­ja. Ha még­is meg sze­ret­nénk ha­tá­roz­ni, ak­kor azt mond­hat­juk, hogy ál­lan­dó vagy vissza­té­rõ erõs szo­ron­gás. Ám az ag­go­da­lom ter­mé­sze­tes ve­le­já­ró­ja az éle­tünk­nek, hi­szen min­den­ki­nek van­nak olyan élet­hely­ze­tei és -sza­ka­szai, ame­lyek­ben töb­bet ag­gó­dik vagy szo­rong, mint más­kor. Ezt kü­lö­nö­sen a nagy élet­sza­kasz­vál­tá­sok­nál ta­pasz­tal­juk, ame­lye­ket a pszi­cho­ló­gia nor­ma­tív krí­zi­sek­nek ne­vez – ide tar­to­zik pél­dá­ul a há­zas­ság­kö­tés, gye­rek­vál­la­lás vagy épp a mun­ka­hely­vál­tás.

– És ami­kor nem ma­gun­kért, ha­nem egy má­sik em­be­rért ag­gó­dunk?

– Egy kap­cso­lat­ban ez is tel­je­sen ter­mé­sze­tes, hi­szen azt je­len­ti, hogy a má­sik fon­tos a szá­mom­ra, rá tu­dok han­go­lód­ni, és hogy „együtt rez­günk”. Azon­ban ar­ra vi­gyáz­ni kell, hogy ne jus­sunk el ar­ra a pont­ra, ami­kor ez már túl­zot­tá vá­lik, és már nem a kap­cso­la­tért van, ha­nem rom­bol­ja, mert már ne­he­zen vi­sel­he­tõ el a má­sik szá­má­ra.

– Van­nak em­be­rek, akik­re ez a tu­laj­don­ság jel­lem­zõbb, mint a több­ség­re.

– Igen, egyes sze­mé­lyi­sé­gek­nek ez alap­vo­ná­suk, van­nak, akik min­dig ta­lál­nak ma­guk­nak va­la­mi okot az ag­gó­dás­ra. A pszi­cho­ló­gia azon­ban azt mond­ja, hogy ezek mö­gött a „fe­lü­le­tes” ag­go­dal­mak mö­gött gyak­ran egy mé­lyebb, ne­he­zen meg­ra­gad­ha­tó, nagy szo­ron­gást ki­vál­tó ok áll.

Er­re ta­lán jó pél­da az a me­se, ami­kor a le­gény el­megy le­ány­ké­rõ­be. Le­ül­te­tik a szü­lõk a ven­dé­ge­ket az asz­tal­hoz, a lányt pe­dig le­kül­dik a pin­cé­be bo­rért. Õ le is megy, és ta­lál ott egy bal­tát. A ke­zé­be ve­szi, né­ze­ge­ti. Egy­szer csak el­kezd ke­se­reg­ni ma­gá­ban: „Is­te­nem, ha én férj­hez me­gyek, lesz ne­kem egy kis­fi­am. Ke­le­men­ké­nek fog­ják hív­ni, és lesz egy kis köd­mön­ké­je. Ha ez a kis Ke­le­men le­jön majd ide a pin­cé­be, meg­ta­lál­ja ezt a bal­tát, vé­let­le­nül meg­vág­ja ma­gát, s meg­hal. Ki­re ma­rad ak­kor a kis­köd­mön?” S a köd­mön mi­att az­tán mér­he­tet­le­nül el­kezd sír­ni. A fön­ti­ek eköz­ben nem gyõ­zik õt ki­vár­ni, így le­megy utá­na az ap­ja, hogy meg­néz­ze, mi tör­tént. Ne­ki is el­mond­ja, hogy mi­re gon­dolt. Ké­sõbb le­megy az any­ja is, an­nak is el­sír­ja a kis­köd­mön fö­löt­ti ag­go­dal­mát; nem is tud­ják meg­vi­gasz­tal­ni a lányt.

Gya­ko­ri, hogy va­la­mi egé­szen fel­szí­nes, szin­te oda sem tar­to­zó do­log vá­lik a szo­ron­gás oká­vá – mint ahogy a me­sé­ben is a férj­hez­me­ne­tel élet­for­du­ló­ja vol­na a va­ló­di ok a szo­ron­gás­ra, nem a kis­köd­mön sor­sa.

Mai, hét­köz­na­pi pél­da, ami­kor az anya ott­hon ag­gó­dik, mert a fia a ba­rá­ta­i­val el­ment szó­ra­koz­ni. Szin­te rém­ké­pe­ket lát: a fi­út el­ütöt­te egy au­tó, le­ütöt­ték, és so­rol­hat­nánk még a ha­son­ló­kat, pe­dig ezek mind­egyi­ke csak na­gyon kis va­ló­szí­nû­ség­gel tör­té­nik meg. Az anya szo­ron­gá­sá­nak a mé­lyén több min­den le­het: „Mi lesz, ha egye­dül ma­ra­dok, mi lesz ve­lem, ha a gye­rek ki­re­pül, el­ve­szí­tem õt?” „Félt­ve ne­vel­tem, most rossz ha­tá­sok érik, és el­tá­vo­lo­dik tõ­lem.”

– Hon­nan ered­het­nek az ilyen túl­zott szo­ron­gá­sok?

– Ez na­gyon sze­mé­lyi­ség­füg­gõ, de a pszi­cho­te­rá­pi­á­val fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek azt gon­dol­ják, hogy na­gyon ko­rai meg­ta­pasz­ta­lá­so­kon ala­pul­nak. Egy lel­ki­leg egész­sé­ges em­ber ké­pes alap­ve­tõ bi­zal­mat he­lyez­ni a vi­lág­ba, sa­ját ma­gá­ba, hí­võ­ként az Is­ten­be, bí­zik ab­ban, hogy a dol­gok nem fog­nak ká­osz­ba ful­lad­ni, az éle­ten nem ural­ko­dik el a té­boly, hogy alap­ve­tõ­en biz­ton­ság­ban van. En­nek az ér­zés­nek az alap­ja az egész ko­rai cse­cse­mõ­kor­ban ala­kul ki, ami­kor a kis­ba­bá­nak a ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­ban az anya ad­ja meg a biz­ton­sá­got az­ál­tal, hogy tö­rõ­dik ve­le, nem hagy­ja egye­dül a vi­lág­ban, min­dig je­len van, ha a pi­ci­nek szük­sé­ge van rá. Az el­sõ fél év ta­pasz­ta­la­tai na­gyon meg­ha­tá­ro­zó­ak. Val­lás­pszi­cho­ló­gu­sok eh­hez az alap­él­mény­hez kö­tik az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom ki­ala­ku­lá­sát is.

– Ez azt je­len­ti, hogy azok az em­be­rek, akik­nek az édes­any­juk meg­ad­ta a szük­sé­ges biz­ton­sá­got, ke­vés­bé lesz­nek ag­gó­dó tí­pu­sú­ak fel­nõtt­ko­ruk­ban, és for­dít­va?

– Nem ilyen egy­sze­rû a kér­dés, hi­szen ezen­kí­vül még sok más té­nye­zõ is sze­re­pet ját­szik az élet­ben; na­gyon sok csa­ló­dás, tra­gé­dia tör­tén­het még, amely ezt a tu­laj­don­sá­gun­kat be­fo­lyá­sol­hat­ja. Mint ahogy ren­ge­teg jó do­log is tör­tén­het, ame­lyek gyó­gyí­tó ha­tá­sú­ak. Ha pél­dá­ul az a há­zas­társ, aki es­tén­ként a szo­ron­gó pár­ját át­öle­li, és azt mond­ja ne­ki, hogy „én itt va­gyok ne­ked, és nem hagy­lak el”, tu­laj­don­kép­pen a ko­ráb­bi hi­ányt pó­tol­ja. És ami­kor a hí­võ em­ber az Is­ten­nel va­ló kap­cso­la­tá­ban ke­re­si ezt a biz­ton­sá­got, és ol­vas­sa a Bib­li­á­ban az is­te­ni üze­ne­tet, hogy „nem hagy­lak el”, ak­kor ugyan­ez a gyó­gyu­lás tör­té­nik.

– De ar­ra is szá­mos pél­dát lá­tunk, hogy egy hí­võ pár egyik tag­ja sem­mi­lyen mó­don nem tud­ja meg­nyug­tat­ni a túl­sá­go­san ag­go­dal­mas­ko­dó tár­sat…

– Ott va­ló­szí­nû­leg sok­kal erõ­sebb a prob­lé­ma, és sok­kal több idõt is vesz igény­be a fel­dol­go­zá­sa. Itt rá kell mu­tat­ni ar­ra a fon­tos kü­lönb­ség­re, hogy más az Is­ten­nel va­ló kap­cso­lat – hi­szen Is­ten „kor­lát­lan te­her­bí­rá­sú” –, és más az em­be­rek­kel va­ló kap­cso­lat, ame­lyet bi­zony na­gyon meg­ter­hel­het egy ál­lan­dó­an szo­ron­gó, ag­gó­dó fél. Ott el­jö­het egy pont, ami­kor a férj vagy a fe­le­ség vagy épp a gye­re­kek meg­elé­ge­lik, hogy az il­le­tõ­nek so­ha nem le­het elég biz­ton­sá­got ad­ni. Ilyen­kor kell szak­em­ber se­gít­sé­gét kér­ni.

– Azon­ban egy­há­zi kö­rök­ben so­kan szé­gyen­nek tart­ják ezt igény­be ven­ni…

– Még­is az a ta­pasz­ta­la­tunk, hogy ha a szo­ron­gás és az ag­go­dal­mas­ko­dás olyan mé­re­te­ket ölt, hogy már-már az em­bert ma­gát vagy a csa­lád­ját, ne­tán mun­ka­he­lyi helyt­ál­lá­sát ve­szé­lyez­te­ti, ak­kor ko­moly mu­lasz­tás le­het nem szak­em­ber­hez for­dul­ni. Per­sze az is nagy se­gít­ség, ha az il­le­tõ ma­ga meg tud­ja fo­gal­maz­ni szo­ron­gá­sá­nak az okát, és ha a prob­lé­ma fel­dol­go­zá­sá­hoz olyan kö­zös­ség­tõl – akár a csa­lád­tól, a ba­rá­tok­tól, akár egy gyü­le­ke­zet­tõl – tud tá­mo­ga­tást kap­ni, akik­ben meg­bí­zik, ahol ön­bi­zal­ma meg­erõ­sö­dik. A hí­võ em­ber­nek nagy se­gít­sé­get ad­hat az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom, en­nek ki­épí­té­se azon­ban gyak­ran egy élet fel­ada­ta. Se­gít­het an­nak a tu­dat­nak a ki­ala­kí­tá­sá­ban, hogy nincs egye­dül, és van itt va­la­ki raj­ta kí­vül, aki vi­gyáz rá, aki­re szá­mít­hat két­sé­gei, gond­jai kö­ze­pet­te.